Pótolhatatlan veszteség érte a magyar gyermekirodalmat. Ha valamikor, most vállalhatjuk ezt a jelzőt, mert azt az űrt, mely Békés Pál után maradt, egy ember (de talán kettő, három sem) biztosan nem tudja majd betölteni. Mindenekelőtt remek író volt, felnőtt- és gyermekkönyvei egyaránt a kortárs irodalom legjelesebbjei közé emelték. Kiváló fordító volt, az Adrian Mole egy-egy mondata szinte észrevétlenül épült be a tudatunkba, gyakran idéztük, idézzük Sue Townsendet, pontosabban Békés Pált.
Nagyszerű szervező volt. A Nagy Könyv, melyet ő hozott hazánkba, hihetetlenül fontos időszakban irányította vissza a figyelmet az olvasáskultúrára. A mozgalom főszervezőjeként arról is nyíltan beszélt, hogy igen, voltak itt hibák, és hát valószínűleg nem is ezeket a könyveket szeretjük legjobban. Őszinte volt, éles szemű kritikus – még saját magával szemben is.
Az IBBY elnökeként végzett munkáját talán csak legközelebbi munkatársai tudták, tudják igazán értékelni, mert soha nem állt ki a mellét verni azzal, mit tett vagy tesz éppen. De az e területet figyelők tudták: amibe belefog, az rendben lesz, az jó lesz. Pedig ellenszélben dolgozott, egyik fő elszenvedője volt a kortárs magyar gyermekirodalommal kapcsolatos közönynek, el nem ismertségnek. S hogy az elmúlt négy-öt évben már javult a helyzet, az neki is köszönhető.
Nehéz, nagyon nehéz őt elengedni. Nehéz, alighanem lehetlen dolog lesz őt pótolni.
A Félőlény egy mondatán akadt meg a szemem:
„És valamennyien hazavárják őt, reménykednek, hogy megmenti a könyvtárat, és megmenti őket.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése